Bevezető, külső
Rendszeres olvasóink bizonyára találkoztak már ezzel a telefonnal, mely azon kevés készülékek közé tartozik, melyekről publikáltunk előzetes bemutatót. Az LG GD900 ugyanis nagyon nagy durranásnak ígérkezett, ez ugyanis az első telefon a világon, mely teljesen áttetsző gombsort kapott. Az LG Magyarország jóvoltából végre sikerült megkaparintanunk az S-Class felhasználói felületet futtató masina végleges változatát, mely egy közepes méretű dobozban érkezett. Tartozékokkal nem vagyunk különösebben jól ellátva, a hálózati töltőn és az adatkábelen kívül mindössze egy microUSB csatlakozóval ellátott fülhallgatót kapunk az egyébként nem túl olcsó masinához.
Összecsukott állapotban a 105 x 52,5 x 13,5 milliméteres, 127 grammot nyomó GD900 nem különösebben impozáns, pontosabban jól néz ki, de semmi különös. Ennek oka véleményem szerint az anyaghasználatban keresendő, a Crystal ugyanis felsőkategóriás mivolta ellenére mindenhol műanyag borítást kapott, ráadásul nem a minőségi fajtából. Ez leginkább az ellenállóságán látszik, én egy hétig sem használtam, mégis mind az előlapján, mind pedig a hátlapján láthatók már kisebb karcolások, pedig nem hegyet másztam vele. Az összeszerelés minősége nem hagy kívánnivalót maga után, a masina kifejezetten egyben van, az erős nyomkodásra mégis nyekergéssel reagál: a műanyagok nyekeregnek, hiába vannak szépen, pontosan összeillesztve.
Az előlap közepén a gyártótól megszokott 3 hüvelykes, 480 x 800 pixeles felbontású multi-touch érintőkijelző ücsörög. Az azt takaró plexi minősége erősen kifogásolható, mert azon túl, hogy karcolódásra hajlamos, nagyon puha, így erősebb fizikai behatások esetén közel sem biztos, hogy meg tudja védeni a megjelenítőt. Véleményem szerint a gyártó részéről nem volt a legjobb ötlet az, hogy ekkora TFT-panellel kezdték el gyártani az S-Classos készülékeket, melyek bár az iPhone-nak kívánnak konkurenciát állítani, kevésbé használhatók a jelentősen kisebb kijelzők miatt. Ami azt illeti, az GD900-on is elfért volna egy nagyobb megjelenítő, a 3 hüvelykes panel körül ugyanis jókora szürke sáv található, mely felül a telefonhangszórót, a másodlagos kamerát és a távolságmérő szenzort rejti. Az előlap alján három érintésérzékeny gomb üldögél, melyek felülete csak látszatra készült szálcsiszolt fémből, az ugyanis be van vonva egy műanyag réteggel, ami jóval kevésbé minőségi megoldás, mintha tényleg fémből lennének. Egyébként ezek a gombok az egyik leginkább zavaró dolgok a masinán, rossz helyen vannak, könnyű őket megnyomni, nem egy és nem is kettő véletlen hívást "köszönhetek" nekik.
A nagy durranás a készüléktest széttolása után jön, a numerikus gombsor ugyanis teljesen átlátszó. Az ember még napok után is csak gyönyörködik ebben a teljesen egyedi és egyben nagyon látványos megoldásban, mely kiemeli a Crystalt a tucatkészülékek népes táborából. Pár nap után viszont veszít fényéből a megoldás, ekkor találja meg az ember az első hibákat. A leginkább zavaró véleményem szerint az, hogy az elől üvegből, hátul műanyagból felépülő billentyűzet egyrészt nagyon gyűjti az ujjlenyomatokat, másrészt a hátulról őt takaró plexilap miatt nem tűnik túl minőséginek. Értem én, hogy nem lehet az egész hátlapot üvegből összerakni, így viszont fennáll a veszélye annak, hogy hátulról összekarcolódik az áttetsző billentyűzet plexije, a sérüléseket tehát minden gépeléskor néznünk kell majd a másik oldalról.
Ettől függetlenül persze egy korrekt megoldásról beszélünk, melyre a háttérvilágítás teszi fel a pontot: az oldalt körebufó fémes keret és a feliratok egyaránt világítanak, utóbbiak azonos erősséggel, szinte hihetetlen, hogy ezt meg lehet csinálni. A gyártó hivatalos információkkal nem szolgált a Crystal billentyűzetének működésével kapcsolatban, valószínűsíthető viszont, hogy nagyon-nagyon vékony elektronikáról beszélünk, varázslat tehát nincs, csak jó mérnöki munka. Gépelni nagyon kellemes élmény a billentyűzeten, a felület kellemes az ujjaknak, a "gombok" pedig elég nagyok ahhoz, hogy sose üssünk félre.
A hátlap is egyedi kialakítású, az alul lévő fémes hatású gombbal leemelhető plexi takarólap ugyanis alul átlátszó — a billentyűzet miatt, ugyebár. Ebből adódóan összetolt állapotban bepillantást nyerhetünk vele a készülék belsejébe, egészen pontosan az akkumulátort fogjuk látni, melyet a gyártó épp ezért egy méretes logóval látott el, felületét pedig csíkos mintákkal dobta fel, egy laikus valószínűleg álmaiban sem gondolna rá, hogy amit lát, az maga az akkumulátor. Ha széttoljuk a telefont, felül előbukkan a 8 megapixeles, autofókuszos fényképező és a microSD kártyafoglalat is. A hátlapot levéve látszik, hogy gyakorlatilag egy fém keret az, ami mozog — egyedi és jó minőségű megoldás, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a GD900 csúszkájának gyakorlatilag nincs holtjátéka.
A masina tetején találjuk a bekapcsológombot, mely egyben a képernyőzár be- és kikapcsolására is szolgál. Jobb oldalon három gombot találunk, a felső kettő a hangerőt állítja, a középen lévő a kamera exponálógombja. A hangerőszabályzók nagyon magasan vannak, a készüléktest azon részén, mely nem megy le a billentyűzettel együtt — ennek eredményeként az első pár alkalommal sokat fogjuk keresni őket, de mint mindent, ezt is meg lehet szokni. Baloldalt az igényes fedlappal takart microUSB csatlakozót találjuk, melynek kapcsán két gondolatot vonhatunk le. Az egyik oldalról nézve örömteli, hogy eltűnt az LG egyedi csatlakozója, a másik oldalról viszont szomorú, hogy a microUSB-t a gyártó headset-kimenetként is használja. Érthető, hogy egy ilyen külsejű masinánál nehéz lett volna egy szabványos jack-csatlakozó elhelyezése, de a szinte üres felső részt elnézve azért úgy gondolom, hogy meg lehetett volna oldani a dolgot.
A külső tehát közel sem hibátlan, de a minőség- és átgondoltságbeli hiányok ellenére is a GD900 egy olyan készülék, melytől majdnem minden embernek leesik az álla.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
