USA és Kína

Az Egyesült Államok kapcsán már a Vodafone sem kínál EU-s díjszabást, itt már az úgynevezett Világjegy szolgáltatás lehet a barátunk, amely eltérően működik, mint a másik két hazai szolgáltató megoldása. Piroséknál ugyanis nem fix adatkeretet tudunk vásárolni, hanem napidíjat fizetünk abban az esetben, ha a roamingoló telefonunk az adott napon hívást indít, fogad, vagy adatot forgalmaz, ez az Egyesült Államokban 1990 forintos költséget jelent, de cserébe a hazai tarifáinkat tudjuk használni akár hívás, akár adatátvitel szempontjából. Ez egy kényelmes megoldás, de hosszabb tartózkodás esetén csak akkor éri meg, ha tényleg combos mennyiségű adatot forgalmazunk és az otthoni tarifánk ezt lehetővé is teszi.

Vodafone napijegyek [+]

A Yettel és a Telekom is a második díjzónába sorolja az USA-t, vagyis ugyanazok az 1, 3 és 5 GB-os csomagok vehetők meg, mint amik mondjuk Törökországban is, ez is egy relatív tervezhető megoldás, de ilyenkor azért az ember meggondolja, hogy a 66-os úton navigálva ráküldi-e a Spotify playlistet a hangszórókra. 2020 januárjában mi még kinti kártyát vettünk egy virtuális szolgáltatótól, amire a bolti eladó azt mondta, hogy korlátlan netet ad 60 dollárért, aztán 10 GB leforgalmazása után kiderült, hogy ez sajnos nem igaz.

Úton Nevadában egy helyi SIM-mel navigálva [+]

Kína a Yettel és a Telekom szemszögéből nézve ugyanolyan, mint az USA, maradunk kettes díjzónában az ismert opciókkal együtt. A Vodafone-nál viszont itt már 2990 forintra ugrik a napidíj. Itt azonban adódik egy fontos részlet: ha úgy döntünk, hogy olcsóbban jövünk ki egy kínai SIM megvásárlásával, akkor számolnunk kell azzal, hogy bekerülünk a nagy tűzfal mögé és számos szolgáltatás elérhetetlenné válik (Google, Facebook, X, Instagram, YouTube), amit csak VPN-nel lehet megkerülni, de annak a telepítése és használata nem mindenkinek triviális, illetve nem is minden VPN működik Kínában sem. Ugyanakkor viszont roaming esetén Kína nem korlátozza az internet elérését, nem kínai SIM-mel szuperül megy minden olyan szolgáltatás, amit a helyiek nem tudnak elérni.

Kínai SIM-et venni ráadásul nem annyira triviális, mert mindenképpen kell hozzá útlevél (vízum most már nem), aztán vagy szerencsénk van azzal, hogy az értékesítő beszél esetleg angolul, vagy jön a kézzel-lábbal magyarázás és a csak kínai nyelvű dokumentumok töltögetése. Nyilván ez a komplikáció nem csak Kínára igaz, egy csomó egzotikusabb célpont szóba jöhet, ahol ugyanezek a nehézségek jönnek szembe, miközben bőven vannak olyan országok is, ahol a dolog végtelenül egyszerű: néhány évvel ezelőtt Grúziában vettem olyan prepaid SIM-et, ami 7 GB netet kínált 1000 forintnak megfelelő lariért cserébe.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!